Király vagy - és a leosztásban melléd kerül a felső is.

Az adut nem látod. Nem tudod huszad van, vagy negyvened.

Még nem a tiéd a parti. Még ha mások azt is hiszik. 

Hiába tisztítanál fényesre, csillogóra edényeket, ha a konyharuha amivel próbálod, koszos. Nehéz súlyként érzem magamon most a tökéletlenségemet... az összes démont aki napernyős koktélként szopogat engem, és le nem tennének a világ minden kincséért sem, sőt, mindig egy újabb és újabb kört rendelnek belőlem. A lustaság, az oda nem figyelés, a nemtörődömség, a restség. Ők azok. Harcom újra és újra látványos kudarcba fordul ellenük. Most vagyok úgy hogy bármit megadnék egy Guruért, akire képes vagyok odahallgatni, de persze közben ugyanolyan jól tudom hogy amíg én nem tudom ehhez a másik felét odatenni, addig felesleges az egész, addig csak csüngés, könyörgés, alamizsna, amitől se szebb, se jobb nem leszel.
Szépen metszett sövényeket látok, kiutat egyet sem, ami talán nem is baj... És már szinte ott tartok hogy nem merek kérni, hívni, szólni, mert tudom hogy lennének páran akik jönnének, rengetegsok tanáccsal, pedig nem tanácsra van szükségem.

Tudom mi kell... annyira tudom hogy mi kell. Én kellek, magamnak, leginkább, félig-meddig megtestesíteni azt amit szeretnék hinni magamról. Túlságosan arra hegyeztem rá az életceruzát hogy mások szeressenek, és mikor megtörtént, és mégsem teljesen úgy hogy attól szárnyakat is kapjak, megfosztva érzem magam.
Heh. Írtam már ilyeneket... igen, pont ez év elején. Depressziósújtotta terület, vajon, ezekszerint, a házilag elvégzett agyműtét tényleg nem olyan hatásos?

- A cégnek túl sok kintlévősége van - pillantott rám szúrósan szemüvege fölött a Könyvelő.
- Tudom... - sütöm le én a szemeim.
- Ez tarthatatlan állapot! Bármikor becsődölhetsz! - jön ki a sodrából, majd lehiggad, és nyakkendőjét megigazítva néhány papírt elém tol.
- Ezeket... ezeket sürgősen meg kell szüntetni. Nincs apelláta.
Várakozón néz rám, amíg közelebb húzom a lapokat és elolvasom mi szerepel rajtuk. Nem nézek rá, úgyis tudja hogy nem jól érint... de persze, igaza van. Muszáj. Remek.

- Rendben...

Tessék.
Tüzet okádni van kedvem, gyűlölködni és sebeket okozni, mert tudok, túl jól tudok, és nem könnyű megállni hogy ne tegyem.
Meg vagyok bántva. Hazajöttem, és a megbántással tovább bántottam én magam, rejtett titkolt ikertestvér szájába adtam a szavakat, amiket nem írok le.
Lobotómiát szeretnék.
Hogy messenek le belőlem ezt és azt.
Jóbarátocska, és dugnivaló kurva között tényleg nincsen középút?

Tranzit Hotel

Ma halkan létezem csak, mint a kopogás a Ne-zavarj-tábla fölött.
Én vagyok az ujj is. Fájdogál hogy akaratom ellenére
valaki újra és újra valami keménynek lökött,
és hogy a sorsom most monoton ritmusnak öltözött.
Tán azért mert nem tudom kinyitják e,
s ha igen - mi lehet az ajtó mögött.
Nem látom a táblát sem...
pedig az Élet az, aki nemrég odaköltözött.

 Fekete egyeningben, majd elvásott bő, zöld gatyájában, mezítláb igyekszik a Kantinból a sátra felé. Még kissé vizes haját a füle mögé igazítja, kezei között egy kicsiny vászonzsák.
Csak az orra elé figyel, meztelen lábfejét, ahogy a poros földön csattog egymás után, jellegzetes nyomokat hagyva.
~Remek, most fürödtem...~
- sóhajt magában, de rögtön utána születik a másik gondolat. ~Bár ez lenne a legnagyobb bajod kislány.~

Sóhajtva hajtja félre a sátra ponyváját, és egy halvány mosoly kél, amikor látja Ylisht hortyogni a hátsó ágyon. Csak kiütötte az az ork pálinka... Az ágyára huppan, de csak annyi időre, míg nadrágján letisztogatja poros talpait, és kapcába csomagolja őket - erre veszi fel a bakancsot, mit egyelőre nem fűz be.
Halkan slattyog kifelé újra, a vászonzsákot magához szorítva, amibe időközben becsempészett egy üveg bort, még a múltkori Tivornyázó fosztogatásból maradt.
Fejét most felszegi, és az Árnyak tornya felé pillant. Léptei is arra tartanak.*  
 

*A torony sosem tartozott a kedvencei közé, már az eredeti táborban sem. Ez a mostani kőépület sem nyeri meg feltétlen tetszését, ahová most vonultak be az Árnyak, míg itt benn, a városban kell állomásozniuk. Helyszűke... mindegyiküknek külön szoba, de kicsi, dohos, és baljóslatú... vagy tán az teszi azzá, hogy nekromanták és feketemágusok lakhelye?
Vadóc arramár rájött hogy nem maga a régi helyen álló épület tette saját erejére azt a testet bizsergető hatást... hanem a bennlakók maguk. Ahogy az ő hatalmukra reagált a saját, még mindig feltérképezetlen ereje.
Nem kell tagadni. Hiába a sok gyakorlás, az hogy éles helyzetben még nem próbálhatta ki, bizalmatlanná teszi önmagával kapcsolatban... nem magát félti. Hanem másokat. Kiket talán egyetlen rossz gondolatával, és az azt követő tettével meggyilkolhat. Vadóc nem ölt még embert... és ezt rajta kívül nem tudja senki. Vékony mosoly feszül a keskeny arcra, szeme komoran villan. Az ostrombéli szörnyeket nem számolja oda természetesen... de mindeddig mikor arról volt szó, csak segített ölni másoknak. Na nem mintha ez mentség lenne...

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal tömik el ösztönei az agyát, miközben az Épület felé lépked. Kezében vászonzacskó, benne étel és ennivaló... lelkében milliom félsz, hisz mikor hajnalban hazajöttek Wulfgaroval, az egyszerűen rádőlt az ágyra, és lelassult a lélegzete... mintha elaludt volna. Persze - valószínűleg így is van, de mégis... annyi de annyi dolog merül fel, ami áthatolhatatlan pókhálót sző a torkába. Féltésnek hívják... talán.
Megmakacsolja magát, és dacosan szegi fel az állát, mikor már ott áll a szúrágta bejárati ajtó előtt. A zsákot a hóna alá fogja, és szabad kezével belöki az ajtót.
Az, lassan, nyikorogva tárul, fénytelen homályt tárva fel, mint valami rossz rémdrámában. Akár mehetne vakon is, mert emlékszik az útra, hogy melyik ajtó vezet ahhoz aki Fontos, de el akarja űzni a rossz érzését... kicsiny fémhengerre csihol lángot, amiben petróleum van, és magasra tartva indul beljebb.
CSend... mélységes csend, semmi sem mozdul, sőt, mintha magában a semmiben lépkedne. Persze közben asztalokat, székeket kerülget a tágas közös helyiségben, gyors, apró léptekkel, míg el nem ér ahhoz a szobához, hol hajnalban magárahagyta Őt.*

*Halkan sóhaj kél mikor a pisla fény egy széltében és hosszában is terebélyes, fekvő alakot világít meg. Óvatosan, háta mögött csukja be az ajtót, és fél kezében tartott zsákját lecsúsztatja a fal mellett a földig. Pillantás vándorol körbe hogy újra azt lássa, mint eddig... a berendezés puritán, az ágyon kívül nincs semmilyen más berendezési tárgy... nincs tisztában Wulfgaro útjaival, de az biztos hogy itt nagyon kevés időt tölt el.
Nem csap sok zajt... de a fekvő alakon nem tűnik úgy hogy az ébredezés jelei látszanának. Jó... így könnyebb, talán. A petróleumos kicsi lámpa a földre kerül, Vadóc pedig óvatosan arra a keskeny csíkra ül, ami még szabad az ágyból. Hallatlanul, és látatlanul nyúlnak ki a nemrégi fürdőtől jóillatú ujjak, és kulcsolódnak rá a mellkason keresztbetett kezekre.

~Kevésen múlt... oly kevésen. Bizonyos mint a négy égtáj, bizonyos mint Tartactim figyelő szeme fölöttünk. ~

A lány csak ül és érzéseit fogalmazgatja, ahogy a zöld szempár csendben csak fel és alá motoszkál a hatalmas testen. Mellkas mozdul, lassú fújtatóként, nem számolva a perccel, nem számolva az aggodalommal... néha olyan sokáig kihagy, hogy ijedten szorulnak össze az ujjak, úgy érezvén, a következő pillanat lesz az mikor a domború mellkas besüppedt marad, és több lélegzetvétel nem kér utat a zord vonású ajkak közül. De nem... ez még nem a vége, hisz újra hullámzik a fedetlen mellkas, miről tegnap hajnalban még ő maga hántotta le a ruhát. A földtől bevérzett sebek maguktól kezdtek gyógyulni, bár még mindig látszanak... a sötét hajerdő kibontott rengetegében még mindig a tegnapi börtön törött rácsaiként ülnek homokszemek. Bár nyílnának a gleccserek kékjét tükröző tavak... bár kélne egy kedves szó, vagy akár csak egy "Ittvagyok"! Méla kívánság foszlik szerteszét az előtörekvő örömben, mi azt súgja: Örülj hogy él. Ne légy önző.

Ujjakat mozdít a másik kéz is mikor előrehajolva megcirógatja a mellkas közepén fekvő medált, mi a pisla, szórványos fényben pont olyannak tűnik, mintha egy hatalmas lyuk lenne a barna bőrű mellkason... lyuk a testbe, miben az űr semmije örvénylik mindent játszva... halhatatlant, derűst, lefitymálót degradálva. Mintha az üres lelket szimbolizálná, melynek minden nap fogvicsorgató harc az életben, a semmi ellen hadat viselve.
De mikor a sápadt, fiatal lány előrehajol, a medál halványan domború tükrében a saját arcát látja.
~Jelent ez valamit?~

Furcsa érzelmek adják át a kilincset egymásnak a vékony arcon, egészen addig mígnem a petróleumlámpás megadja magát az időnek, sötétbe invitálva újra a szobát. Halkan nyikorog az ágy, ahogy testhelyzetet változtat, és az alig egytenyérnyi szabad helyen nyúlik el féloldalasan... sustorog az élő bőr ahogy vékony kar nyúlik át rajta, és csörren a lánc, ahogy feleútján a medálba akad. Jóleső érzés a forrón lüktető, moccanatlan testet átölelni gyarló kis tolvajként az eszméletlenségben. Jólesik sápadt homlokot a vállgödörbe fúrni, jólesik fekete tincseket szagolni. Apró örömök... az élet szaga.
Hirtelen kél a bizonyosság.
~Élni fog, fel fog kelni. Tudom. Mert kell.~
Elmosolyodik a lány... felkunkorodó ajkai kis csiklandás a meztelen bőrön, mosoly, mit az Álomnak ad...*

Néha már csak azért jövök ide hogy ne bánja a másikon az imidzsem.

Pedig nem történt semmi.

Semmit.

Semmi.

A semmi csak akkor baj ha valamihez képest méred.

Ökölbe szorítottak. Úgy fotyog bennem a düh, ahogy a korom tapad ősrégi bográcsok aljára. Nem, nem is düh... színtiszta hisztéria, fenséges bájú, rikácsolást és vijjogást kívánó, hegyes fekete körmöket a szemek zseléjébe, tenyérben maradt hajcsomóét óhajtó, undorító düh.

Ez egy mondatnyi düh. Talán már sehol sincs, jött a civilizált lélek és karkulccsal a földre kényszerítette. Egyedül lenni sem tudok rendesen. Tán mert nem vagyok. Maga a tény cáfolja minden érzésed, és a kártyákból épített vár saját lapjaira hullik vissza.
Reménykedhetsz hogy a kőr dáma marad felül, de nem... nem érdemes.

Csillagközi a hiány, és épp olyan hirtelen talál meg, ahogy a vákuum teszi. Pár pillanat csak, felfüggesztett létezés a semmiben, kockafalakkal határoltan, fejed fölé az egyest, lábad alá a hatost festették. Iszonyat zsivajban várod azt hogy valaki elvesse a kockát, és csak félve mersz reménykedni abban hogy nem tette fel mindenét arra hogy nyer....

Régi poncsókat lenget a szél... megszólító módban csevegnek a csillagok.

*Ó, a városfalak... Messziről milyen impozáns, és csak a közelről szemlélődő láthatja a magasra emelt kőrakás foghíjas vigyorát.
És a város előtt a vizesároknak csúfolt kanális, a partjáról már rég eltiltották a játszadozó gyerekeket, ó, igen : a kelleténél több holttest játszik tutajt a piszkosszürke vízen, legtöbbjük talán pont Dög-zugból indul útjára.*

Ne félj, nem hagylak egyedül... *halk, éneklő hang, bár úgy szól, mint régi, poros, lehangolt zongora.
Tőrnél élesebb köröm pöccint meg egy fémgombot*
Látod mennyi társaságod lesz?
*a kérdés még a levegőben marad, ámde nem válaszol senki. A férfi már nem teheti. Őszülő csigákba göndörödő haja keretezi döbbent arcát... végtére is... ez is szép halál.*
Nem... persze hogy nem látod.

*Csobbanás, majd mint kíváncsi kölyök tenné, két könyök simul a város védműveire, és táncoló szőke tincsekbe kap bele a sík földről a falra felbukó langyos szellő.
A Város tán azzal kecsegteti magát, hogy itt a Tavasz... ha tudná, mennyire téved! A Tél itt van... a Tél titokban mindig itt marad.
Halk nevetés.
Csúfondáros fekete szempár követi a sodródó hullát.*

~Csssst, szépfiú.... Ugye nem árulsz el?~

*Szörnyű, idegen, mégis édes nevetés... fehér kezek gúnyos búcsúintése... *

Magasra szárnyalás....

.... mélyrepülés.

Takaró, régi. A porszívó alatt volt. Takarítok. Most vittem vissza. A porszívót.

Csak egy takaró... egy mózeskosárban. Fejem tele egy elvarratlan szál okozta feszültséggel, de pillanat alatt tűnik el. Egy takaró, egy mózeskosárban. Gyűlölöm az apámat. Szeretném ha meghalna. Fura mi? Egy kibaszott takaró, vérfoltokkal, egy kibaszott mózeskosárban... és mikor magamhoz ölelem, még mindig érzem egy kicsi test melegét.

És nincs igazság, NINCS IGAZSÁG, mert a magányos gyászomba beletrappol egy rohadó, löttyedt alkoholista.

 

 

 

 

Haragommal hajnalpírt hasíthatnék a homályba, szemeimmel szikrákat szórhatnék a szerpentinen, titkaimat a tél tévesnek találta,

- és a többi ilyen szar. Vigyázz velem, mert megmondom mit akarsz, és a válasz az Engem lesz.
_{Végre valami jó hír, nemigaz?}

Az időben és a térben olyan bonyolult nevű istenek uralkodnak, mint Fraktálok meg Dimenziók, meg Spirálok. Labirintus... És nem és nem és nem félek attól hogy egyszer csak lepillantok a kezemre és patát látok helyette.

Nem, nem leszek Minotaurusz.

Valaki egyszer azt mondta... ~mosoly, vakító, szégyenlőssé váló~
De annyira nem is fontos. Csak az, hogy voltak valakik régen, akik mondtak dolgokat.

Most nincsenek. Most mesélnek, vagy kérdeznek - de beszélgetni nincs akivel.
Újságolnak, lelkendeznek, faggatnak, véleményt kérnek, vagy véleményeznek, kérés nélkül - de beszélgetni, nincs akivel.
Sohasem fog senki sem tudni rólam túl sokat.
De hisz ezt akartad, nemde?
~mosoly~ Nem akartam, gyagya. Valahogy... így alakult.
Unalmas hogy értelmetlen dolgokat hordasz össze, Oféliát játszva, ugye tudod.
Tudom. :)

Senki sem tudja
senki sem sejti
Szemem fala
szívem fala
jól rejti

Vér szivárog a körmöm alól
pocsolyában keselyűket fürdetek.

Minden halott szeretőmet újra ölelem.

Minden élő szeretőmet messze üldözöm.

Hívj magánynak, hívj kívülállónak.

A késem karcol majd mintákat a bőrödön.

"Senki sem különálló sziget; minden ember
a kontinens része, a szárazföld egy darabja;
ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz
kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el,
vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden
halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az
emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért
szól a harang: érted szól."

Millió és millió történet szól az angyalokról, akik halandókba szerettek bele. Vannak köztük hálivúdi rózsaszínek, gótik-sötétek, képeslap-barnásak. Némelykor, valóban, tényleg születik ilyen vágy. Hamar elmúlik. Jó ez így.
Az ember nem piszkíthat a saját kertjébe, nem választhat múzsát a saját nyájából. És mosollyal kell nyugtáznia azt ha a létéről elfeledkeznek. Úgysem tart sokáig - az örökkévalóság csak az egyik oldalon játszik.

Nem választhat bizalmast sem a sajátjai közül. Nem szabad. Csak baj lesz belőle. Nem mindegy hogy önként hagyja el a szárnyait, vagy buta, jókedélyű birkózás közepette tépik le, véletlenül.

Marad a tükör, míg nem találok egy másik angyalt.

- Hoppá. Kincsem? Tudod még merre jársz?
- Csssst, csssst, csak hagyj most. Tudod mi a mantrám? Tudod mi az ami minden egyes alkalommal kimondva nem fakul, hanem egyre több erővel töltődik fel?!


- Szép. Hiszel benne?
 -Sokáig nem tudtam hogy hiszek e vagy sem... De nem erre utal minden, de minden? A nem igazi vágyak egyszerűen nem válnak valóra! Hitted volna? Innen lehet megismerni, basszus, és ez annyira elkerülte a figyelmünket mindeddig... Minden reménytelen szerelem azért maradt beteljesületlen, mert nem azt az embert vágytam, hanem amit én láttam bele. Azért nem nyerem meg a lottót, mert igaziból nem hiszek benne hogy megoldana bármit is... Egek, így most tudva, annyira egyszerű...:)
- És most? Ez a vágyad valódi?
- Nem tudom még... szeretném ha az lenne. Én is nőnék belé... Igazi, komoly vágy. Ilyenem talán még nem is volt soha. Igen. Szeretném ha az lenne.

- Hát, hajrá, szívem. ;)

Ne sírj... ne sírj... ne sírj... a szárnyak test nélkül szállnak... hazudsz. nem. ha nincs mit röptessenek. a nap ha süt, ha nincs mire, értéke sincs. cssst. ne csitíts... jogom van itt lenni. érzed még a helyét?
- Mi?...
érzed még a helyét?



Mondták...  régen megírták már. Gyertya légy... fény és tűz. Ki hozzád közelebb áll, azokra essen tündöklő fényed a leginkább. Ne próbáld meg elérni a messzi lévő sötét sarkokat, akkor sem ha kikérik maguknak, mert a lángod bánja. Rákfene. Téves hitem. Ötoldalú kockám. Így van bizony, így.
Gyertya vagyok, egy isten visz a kezében. Táncolok a huzatban, néha függönyök után kapok. Elolthatna könnyen két benyálazott ujjával.
Nem teszi.
Kellek még... igaz nem neki, hisz ő a sötétben is lát.
Másoknak kellek.

De elfogyott a viasz. Szokjatok, dolgok, emberek, a sötéthez.
Szokjatok, hogy az öröm ezerszeresen szorítsa össze a szíveteket ha újra fellobban a fény.
Ne próbálkozzatok szikracsiholással. Csikiz.


Az Őrangyalok nemtelenek. Az aki kisétál a halkan csukódó ajtón, már nem az... visszavonhatatlanul Nő immár. Gyereklány... de hisz minden így kezdődik.

- Jól ülsz? - kérdi a hang, és a szék háttámlája megrezzen egy kicsit, ahogy a benne ülő bólint.
- Igen. Monddcsak... - moccan meg újra a háttámla, és a hang ami hallatszik, kissé bizonytalan. - Fájni... fog?
Fehér köpenyes, összetapadt ősz hajú vénember oldalaz be a képbe, tisztára mosott, de bütykös kezeiben valami fémszerszámot fog. Halkan felvihog, ahogy csak az öregek tudnak, keselyűmód, majd szivarfüsttől karcos, behízelgő hangon válaszol.
- Ha azt hiszed, akkor igen, fájni fog, kiscsibém. Most tedd föl oda a lábad. Igen. Hjjjó... - nyögi, ahogy megfordítja a széket, ami hangos nyikorgással teszi a dolgát, és az éles spotlámpafény végül egy sápadt kontúrokkal rajzolt arcot világít meg. Fiatal, bár a furcsa feszültség ami a vonásain játszik, öregasszonynak mutatja. Élénkkék tekintet vetül oldalra, és két kéz markolja meg a fekete karfákat.
- Nem akarom hogy fájjon. - közli eltökélten, de a rebbenés a szája sarkában sokat elárul a Miskárosnak. Fél. Hát persze hogy fél... és retteg a fájdalomtól, retteg a veszteségtől, mégis beleült a székbe. Mennyien csinálták ezt végig... Az öreg elmosolyodik, fogai mind épek, és furcsán hegyes a végük, az éles fény mintha élvezetét lelné hogy eljátszik ebben a hátborzongató mosolyban.
- Ne engem akarj meggyőzni, kiscsibe.
- Ne szólíts így! - A kék szemek, most, mint a lézer, úgy siklanak végig a Vén aszott ráncain, valaha volt elementáris erő utolsó maradéka. Az öreg abbahagyja a kuncogást, és elkomorodik. Most valahogy még rosszabb. Ijesztőbb.
- Hát hogy szólítsalak? Talán Felelősség Elől Menekülőnek? Fajtád megszégyenítőjének? He? - bozontos szemöldöke minden kérdés végén a hangsúllyal együtt emelkedik a magasba, és egész addig előrehajol, mígnem a lány arcába beszél közvetlenül. Az, rezzenetlenül néz vissza rá, ajkait mintha márványból faragták volna. Hangja magányos, eltökélt és hűvös, mint az alvó gleccserek, vagy mint a téli száncsengő.
- Szólíts Vándornak. És tedd a dolgod... sok már a beszéd. - a tekintet a májfoltos arcról középre villan, és a sötétségbe mered.
- Ehh... rendben kisasszonykám, rendben kis eltévedt bárányka.... - motyog a Vén, és bicegve megkerüli a széket, egy rongyzsebkendővel törölgetve az arcát, mintha leköpték volna; egy pillanatra sem hagyja abba a mormolást. Bütykös ujjak húznak meg karokat, és felzümmög egy láthatatlan gépezet (olyan a hangja mint a vér íze a szájban).
- ... ha te lennél az első, de nem...
A lány érzi az elektromos érintést a székben, és most, hogy a Miskáros nem látja már az arcát, hagyja hogy kiüljön a vonásaira a fájdalom. Az arca merev, csak a szeme él (él, de úgy él mint a tengerben fuldokló, akinek a mentőöv a horizont)
mind olyan büszkék vagytok, és lám, mind szabadulni akar...  Azt hiszi ez a helyes lépés, kiscsibe, azt hiszi...
A szék támlája lassan, nyikorogva indul hátrafelé, kinyújtóztatva erővel az odaszíjazott karokat. Az első reakciója az, hogy ellenállna, de azután eszébe jut, hogy ezt akarja. Ellazítja magát, és csak akkor veszi észre hogy könnyes a szeme, mikor behunyja azt, és az egyik csepp megszökik, sebesen peregve végig az arcán.
újra meg fogod bánni, de én nem, én aztán sosem...
A háttámla immár vízszintes, egy síkban fekszik a lábakkal. Furcsa ravatal. Vagy szülőasztal? Nincsenek gondolatok, megszöktek mind, sós vízbe bújnak, és mint kabátot úgy húzzák magukra, abban menekülnek
a magasztosokkal mindig csak a baj...

Elhalkul a dünnyögés, és az elme már nem vesz tudomást a zümmögő zajról. A lány arca kisimul, a feszültség elillan a mesterséges kábulatban. Dal születik onnan, ahonnét a dalok szoktak születni, és véredényről véredényre szalad végig a végtagokban, trillázik a vörös hajban, az égnek mereszti a tarkópihéket. Gyönyörű dal, talán a növekvő hold énekelne így.
... a fogyó hold...
Nem lehet ellenállni neki. Az az ösztön ébred, mi a virágok arcát fordítja öntudatlan a nap felé, ősi, és ellentmondást nem tűrő. Tollsuhogás hallatszik, és talán egy eszme az, ami most szárnyvégtől szárnyvégig kitárul, és hangos a dal, és belebizsereg az egész test, furcsa, nem emberi eksztázis, a gyönyör és a mélységes szomorúság furcsa tangója ez, tánc, amit nem lehet nem végigtáncolni, dal, amibe belehalnál ha nem hagyná el a torkodat. Gyönyörű és szörnyűséges egyszerre.
Hegedű sikolt, magas regiszterekig nyújtózkodik, korbácsol és hűt ~Nyújtózz még, magad vagy a nap!~. Dallama maga az Élet, és min...

elpattan egy
húr
     és
megál
l
a zene....

A test, mintha rugó lökné, úgy ül fel. Borzas vörös tincsek, izzadságtól összetapadtan, sápadt, pírfoltos arc, ziháló mellkas. Lassú megnyugvás. Valami változott... igen... megváltozott... azt akarta hogy sikerüljön...
- Sikerült. - vigyorog a Vén a háta mögül, olyan a hangja mint a kapzsi kereskedők kézösszedörzsölése. - Ezt kérted, Vándorom, ezt kaptad.
- Ezt kértem... - a lány kicsit előrebiccenti a fejét, és az arca fel emeli a kezeit. Úgy mered a tenyerébe, olyan puhán, gyöngéden és óvatosan, mintha kölyökmacskát tartana benne.
- Ezt kértem. - ismétli a Vándorló, és valami forrót érez az arcán. Újabb könnycsepp rohan visongva a nyaka felé. Nem fontos.
- Ezt kérted... - ismétli egy rosszindulató hang, szinte a fülébe lehellve. - Mind ezt kéritek, és mind megbánjátok, ostobák! Hehe... meg ám, meg bizony... - a Vén leplezetlenül jól mulat. - És most tündérem, térjünk rá a fizetségre. Tudod jól az árát.
A lány lassan oldalra fordítja a fejét. Szeméből már eltűnt a lézeres fény, és a kékje is kissé szürkévé fakult. - Megkapod, ne aggódj. És most eressz, Eriáni.
Az Öreg megrázkódik igazi nevének hallatán, és megint a zsebkendőjéért nyúl, kapkodva áttörli vele az arcát, de mikor újra előbukkannak a vonásai, a rosszindulat ugyanúgy ül rajta. Sántikálva indul hátrafelé, de még utolsó mérgezett nyilát elereszti.
- És ezekkel mi legyen? Megtartod őket emlékbe? Hhehhhe... csingilingi fülbevalót csináljak e neked belőlük?
A lány előre néz. Az arcán leplezetlen szomorúság. Finoman tolja le magát a vízszintes székről, és megborzong, mikor meztelen talpa a hideg kőpadlóra ér. Nem válaszol, és nem is néz vissza. Eltökélt, kissé remegő léptekkel távolodik.
A háta mögött a megbillentett székről két tollas, puha szárny esik a padlóra. Nem torpan meg, nem adja jelét hogy hallotta volna.

~Pedig hallani fogod egész életedben... kicsim.~